Mindenkinek lehet furcsa hobbija

Néhány hete volt az első középiskolai osztálytalálkozóm, és már régóta vártam rá, hogy újra lássam a volt osztálytársaimat. Illetve nem, ez így nem teljesen igaz. Osztálytalálkozóra nem azért megy az ember, mert kíváncsi a többiekre, hanem mert saját magát akarja megmutatni a tinédzser kori ismerőseinek. És én is így voltam vele: meg akartam mutatni, hogy a magas, de vékony, szemüveges srác mivé nőtte ki magát az évek alatt.

Azt mindenki tudta rólam, hogy bolondulok a vonatokért, és nagyjából szerintem ez is volt minden, amit el tudtak mondani rólam, kivéve persze a közeli barátaimat, akik azért jobban ismertek engem. Éppen ezért nem is lepődtem meg az olyan kérdéseken, mint hogy: „Na, nem lettél végül mozdonyvezető?”, vagy „Te egyből mentél is érettségi után a MÁV-hoz, igaz?”.

Egy darabig bosszankodtam ezen, egészen addig, amíg nem estem én is ugyanebbe a hibába. Volt ugyanis egy srác az osztályban, akiről én szintén csak egy dolgot jegyeztem meg: imádja az autókat. Bármiről kezdtél el vele beszélgetni, az biztos volt, hogy 2-3 mondat után már valamilyen versenyre, vagy kocsira fog terelődött a téma. Egyszerűen ez izgatta, ez hozta lázba, és más nagyon nem is érdekelte (egyébként a tanulmányai sem különösebben, de ezzel nem volt egyedül).

Én sem vagyok jobb, mint mások

És ehhez a sráchoz léptem én oda, valami olyan kérdéssel, hogy „Na, megvan már a saját autókereskedésed?”. És amint elhagyta ez a mondat a számat, egyből csaptam is volna oda a kezemmel, hiszen éppen ez az a hozzáállás, ami annyira idegesített eddig másokban. Ő persze nem sértődött meg rajta: egyébként tanár lett belőle (kevés dolgon lepődtem meg ennyire), de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne továbbra is nagy szaki az autókat illetően.

Sosem tudhatod, mikor kapsz egy jó tanácsot

Az este nagy részében ezzel a sráccal beszélgettem, és érdekes módon, én főleg hallgattam közben. Minden, amit az autókról mondott, és néhány éve hidegen hagyott, most már engem is érdekelt, mivel már én is autóvezető vagyok: a legtöbbet a gumicseréről beszéltük, mert mondtam, hogy lassan időszerűvé válik nekem, ő meg egyből tudott néhány jó tanácsot adni. Például, hogy ne én járjak boltról-boltra, hanem keressek meg egy kifejezetten jó gumi kereső oldalt, ahol csak néhány kattintásba kerül a kiválasztás és a vásárlás.  Olyanokat tudott mondani a gumiabroncsokról, amikre én nem is gondoltam: elmondta milyen páratartalom mellett, milyen hőmérsékleten kell tárolni, melyik éri meg jobban nekem, milyen terepre érdemes külön gumikat venni… gyakorlatilag hagytam, hogy órákon át csak beszéljen, én pedig figyelmesen hallgattam, mert tényleg kíváncsi voltam, mit tud nekem javasolni.

Persze ő is egyből megkérdezte egyébként tőlem, hogy a vonatokkal foglalkozom-e. Elmondtam, hogy egyelőre annyira nem, de van egy blogom a témában, amit meglátogathat, ha gondolja – ha már ő ajánlott nekem egy gumi kereső oldalt, akkor én is adhatok neki egy vonatos weboldalt cserébe, nem igaz? Nem hinném, hogy egyhamar ide keveredik, de ha szereztem így egy új olvasót, akkor már egészen biztosan megérte.

Másnap egyébként megfogadtam a tanácsát, és tényleg felmentem az oldalra, amit ajánlott. Valóban, csak néhány percembe került, hogy megtaláljam a megfelelő nyári gumikat az autómra, így jövőre már azokat fogom felrakatni, nem pedig a régieket. A téli garnitúra egyelőre még marad, azokat amúgy sem amortizálom le annyira, mert telente inkább vonatra szállok, ha hosszú távokat kell megtennem – mégiscsak kényelmesebb, és nekem valóbb módja ez az utazásnak.

A tanulság:

Az egész osztálytalálkozó legnagyobb tanulsága először még az volt, hogy én sem különbözök semmiben a többiektől: ugyanúgy néhány információ alapján skatulyázok be én is embereket, mint ahogy engem is mindenki elkönyvelt a „vonatos srácként”. Aznap este még ezzel a fejemben mentem haza, másnap azonban, ahogy megrendeltem a gumikat, már egészen máson gondolkoztam el: azon, hogy egyáltalán nem baj, ha valami kapcsán téged tartanak szakértőnek. Nekem itt van ez a volt osztálytársam, akit bármikor megkereshetek, ha valami gond van a kocsimmal, a gumicserétől kezdve a kárpitozáson át a „furcsa, kattogó hangig a motorháztető alatt”. És itt vagyok én is, aki (szinte) bármire tud válaszolni, ami a vonatokkal, villamosokkal, vagy bármilyen sínes járművel kapcsolatos.

Persze tegyük azt hozzá, hogy az én érdeklődési köröm nem annyira közérdekű – mármint, kinek lenne szüksége a különböző mozdonyok adataira, vagy a vasúti pályák történetére? Valószínűleg kevesebb embernek, mint ahányan inkább arra lennének kíváncsiak, honnan rendelhetnek jó minőségű gumiabroncsokat maguknak.

Most akkor jó beskatulyázottnak lenni, vagy nem?

A végső konklúzió még várat magára. Magammal kapcsolatban nem mindig örülök annak, amikor vonatos hobbim alapján ítélnek meg engem, főleg azóta, hogy egy barátom megjegyezte: rajtam kívül minden vonatimádó, akit ismer, elég fura srác. Állítólag antiszociálisak, bezárkózottak. Erre én lehetnék a legnagyobb ellenpélda, mert rám aztán nem mondhatja senki, hogy visszahúzódó vagyok (hiszen ha így lenne, akkor valószínűleg blogot sem írnék, nem igaz?).

Ezzel a volt osztálytársammal kapcsolatban viszont határozottan pozitív tulajdonságként merül fel, hogy ért az autókhoz. Bármikor fordulhatok hozzá, bármit kérdezhetek tőle, mert bízok a véleményében – és szerintem ő sem bánja, ha így gondolok rá.

A gumicserés tippje miatt mindenképp hálás vagyok neki – ha tudom, majd valahogy viszonozni is fogom ezt.